A szarvas a mozgásnak, hódításnak az Életnek a szellemiségét hordozza magában.

A magyar nép egyik lélekvezető állata,  s az egyetemes mítoszkészlet fontos szimbóluma. A barlangrajzoktól a sámánhiten keresztül korszakokon, és kontinenseken át követhetjük nyomon.

Amióta az emberiség létezik a szarvas igen előkelő helyet foglal el a kollektív tudattalanban és a vallásokban egyaránt. A szarvas agancsa különösen fontos szimbólum, az idő periodicitását és a megújulást reprezentálja, agancsában a szoláris Naphoz kapcsolódó szimbólumot vélték felfedezni.

A kínaiak a szarvast a jóléttel, és a hosszú élettel hozták összefüggésbe, a japán sintoizmusban gyakran feltűnik a szentélyek falain, az istenek hátas állataként.

A szkíták totemősként tartották számon, azaz egy szarvas képében megjelenő őstől származtatták magukat. Ezt jelzi, hogy a szkíták neve az őket jól ismerő perzsák nyelvén „szaka” volt, amely szónak a jelentése szarvas, illetve a szarvas népe. A szkíta sírokból nagy bőségben kerültek elő a mitikus szarvasábrázolások, gyakran életfa ábrázolásban.

A sztyeppei népeknél a szarvas nemcsak totemősként szolgált, hanem csodás vezető állatként is, amely a népet – általában vadászat során –  új területre, új hazába vezeti.

A magyarság számára a szarvas szakrális állat, az örök megújulás, a Nap, illetve Krisztus szimbóluma, a hosszú életnek és a halhatatlanságnak jelképe, mivel megkeresi az élet forrását és iszik annak vizéből. A bőség és a teremtő erő , a gyorsaság transzcendentális tulajdonságok hordozója : Ő a magyarság egyik lélekvezető állata, ezenkívül ismeri a gyógynövények és az örök ifjúság titkát is …